Különleges interjúval örvendeztetjük meg ezúttal hírlevelünk rendszeres olvasóit: a KNW tulajdonosát faggattuk egy kicsit hosszabban arról, hogyan élte meg a koronavírus időszakával járó kötöttségeket, milyen hatással volt a járvány a borászatra, hol tart a pincészet az újratervezésben, újraindulásban, s az is kiderül, miért volt Kovács Nimród „tyeplikiben” két hónapig…
Nehéz volt a bezártság?
Jómagam is már a „védett korúak” közé tartozom, így fokozott óvatossággal tartottuk be az előírásokat, talán csak május közepe felé lazult már egy kicsit a fegyelmünk: barátok jöttek hozzánk, a kertben borozgattunk, nemrég már mi is mentünk barátokhoz, szintén szabadtéren töltöttük az időt. Szerencsére kertes házban lakunk, így nem volt nagyon megterhelő a bezártság, de nagyon sajnáltam azokat, akik kisgyerekekkel beszorultak két hónapra a panel mögé. Nekünk annyival könnyebb volt, hogy élvezhettük a természetet. Amikor már lehetett, sokszor kirándultunk a Normafához, ami egyébként a tavaly műtött térdem rehabilitációjának is jót tett. Lelassult az élet, el lehetett végezni addig halogatott dolgokat is. Rendet raktam például az irodámban, s előkerültek az elmúlt ötven évből olyan fotók, amelyek létezését már rég elfelejtettem. A digitális világban már mindent a „felhőkben” őrzünk, mégis jó kézbe venni egy ilyen régi fotográfiát.
Nemcsak a környezetünkben lehet ilyenkor rendet rakni, hanem a gondolatainkban is, hisz erre is több idő juthatott.
Így van. Sokat töprengtem azon, mennyire nem bánunk tisztelettel a természettel, mi emberek. Mintha a koronavírus csak felerősítette volna mindazt, amit a klímaváltozás kapcsán egyre inkább érzékelünk. Elvesszük az élővilágtól a tereket, lebetonozzuk vagy épp a nagyüzemi mezőgazdaság szolgálatába állítjuk: az állatok is kiszorulnak a saját közegükből, egyre kisebb és kisebb terület jut nekik, ami óhatatlanul stresszt okoz, ami pedig köztudottan a betegségek egyik forrása. Talán ha valamire jó volt ez a vírus-história, arra mindenképp, hogy a „homo sapiens” rájöjjön: túlzásba vitte a fogyasztást. Jómagam, s a családom nem tartozunk a konzumfogyasztók közé, de az elmúlt két hónap még inkább ráébresztett arra, hogy a szükségesnél több dolgot halmozni magunk köré felesleges. Nem kell még egy, nem kell újabb „basszfitty”, ahogy mifelénk ezt mondják. Lám, én is milyen szépen átvészeltem két tyeplikiben ezt a két hónapot.
Hogy micsodában?
Melegítőnadrágban. Nagymamám ózdi volt, ott közel a szlovák határ, gyerekkoromban sokan hívták így a mackónadrágot, úgyhogy azóta is így hívom ezt a ruhadarabot. Kényelmes, a szívemhez nőtt, szeretem. Persze hamarosan már nem lesz a mindennapjaim ennyire meghatározó darabja, hisz lassan elindul az élet: a borászat kinyitott, az első vendégek – nem is kevesen, hisz több időpontra is van már foglalás – a pünkösdi hétvégén már érkeznek is.
Kellett fájdalmas döntéseket hozni annak érdekében, hogy megmaradjanak a munkahelyek?
Büszke vagyok magunkra, a csapatra: amikor felvetődött, hogy bizony takarékoskodnunk kell, mindenki a maga területén különösebb kényszer nélkül megtette a felajánlását, s elmondta, hogyan tudnánk az adott témakörökben pénzt átcsoportosítani, például bizonyos művelési feladatok vagy épp a rendelések átütemezésével. Mások a szabadságuk egy részét vették ki most, vagy – például a marketinggel, értékesítéssel foglalkozók – otthonról dolgoztak, megint mások négyórás üzemmódra álltak át pár hétre, külső munkatársaink közül pedig volt, akinek ezúttal nem pénzben, hanem borban „fizettük ki” a járandóságát. Így senkit nem kellett elküldenünk – beszélgettem szakmabeliekkel, nem mindenki úszta meg ennyire jól.
Beszélgettünk a természet tiszteletének fontosságáról: a KNW ebben is tud jó példákkal szolgálni…
Angolul sustainable farmingnak, egyfajta környezetet óvó, fenntartható módon működő gazdálkodásnak hívják azt, amit mi folytatunk. Nem vegyszerezzük az ültetvényt, csak ha nagyon muszáj, egy átlagos borászathoz képest a dűlőkben használt kemikália-mennyiségnek alig tíz-tizenöt százaléka fogy el nálunk. Vigyázunk a madarakra, télen etetjük őket, a kollégák jó része biciklivel jár be dolgozni. S a másik: nem akarunk nagyobbra nőni, mint amekkorák vagyunk, nem akarunk mindig többet és többet a piacra dobni. Jobbat akarunk, de többet nem.
Ha egy szóval kellene jellemezni a borászatot, mi lenne az?
Igényesség. Jó szó ez, leginkább akkor vesszük észre, ha hiányzik. Nemcsak a borra, a palackra, a hordókra, a címkékre, a brossúrákra vonatkozik ez, de olyan apróságnak tűnő dologra, mint például a mellékhelyiség: nálunk ha ide bemegy valaki, ugyanazt az igényességet találja, mint a mellette lévő kóstolóhelyiségben. Minden részlet ki van találva, kidolgozott, az összkép mégis magától értetődően elegáns, harmonikus és könnyed. Talán ez lehet a mi titkunk: semmit nem viszünk túlzásba, de mindennek megadjuk a módját.
(Szerző: Doros Judit)